– Barátnőm, Avilai Teréz, egy ízben egy kolostort látogatott meg nagy esőben, amikor lecsúszott egy töltésről, elesett, és nyakig sáros lett. A nagy misztikus nő első gondolatával felkiáltott Istenhez: „Ezt most meg miért tetted velem?” És már hallotta is a belső hangot: „Tudod, néha így teszek a barátaimmal.” Mire a szent felkiáltott: „Ha így bánsz a barátaiddal, ne csodálkozz, hogy ilyen kevés van belőlük!” – mondta el Pierre Stutz svájci teológus előadásában, 2018. február 23-án, péntek este a hamburgi Szent Jakab evangélikus templomban. De hogy is kerültem oda?
A történet korábbról kezdődik, egészen pontosan onnan, hogy a Pannon Pilgrimmel külhonból hívjunk embereket zarándokolni Magyarországra. Ez nem könnyű küldetés, hiszen távoli országok polgárait kell meggyőzni arról, hogy hazánk és hazai zarándokutaink is vannak olyan szépek, mint például a spanyolországi Szent Jakab út. Mindenesetre dolgozunk az ügyön, így kerültem Hamburgba, Észak-Németország és Nyugat-Skandinávia talán legjelentősebb zarándoktalálkozójára.
Teljesen eseménytelen repülőút után érkeztem meg a templomba csütörtök délután, hogy letegyem a magammal hozott holmit, többek között a Szent Márton út több kg-nyi kiadványát. Az első meglepetés ekkor ért: számítottak rám, holott csak egy kiállító voltam a rengetegből, se nem nagy, se nem fontos. Mindenesetre rendkívül kedvesen fogadtak a templomban kialakított zarándokirodán, váltottunk néhány mondatot, és a lelkemre kötötték, hogy el ne felejtsem a másnap esti 10 éves évfordulót, amellyel a zarándokiroda és a találkozó fennállása fog megünnepeltetni.
Hamburg és Hannover nagyjából olyan távolságra van egymástól, mint Budapest és Szeged – csak ott a vonat 1 óra 15 perc alatt teszi meg ezt a távolságot (idehaza majdnem kétszer ennyi), így az éjszakát egy hannoveri cserkészbarátomnál töltöttem, akivel majdnem két évtizeddel ezelőtt ismerkedtem meg, amikor egy féléves ösztöndíjjal ott tanultam. Akkoriban én 21 éves voltam, ő 40, négy gyermeke pedig (akik közül némelyiket akkor láttam utoljára) legfeljebb óvodás. Most én 40, ő 60, gyermekei pedig egyetemisták vagy dolgoznak… Nagyon szép estét és péntek délelőttöt töltöttem náluk, és pár órát még a városban is tudtam sétálni.
A péntek esti hamburgi ünnepségre zsúfolásig megtelt a templom, többek között gyalogos zarándokok is érkeztek a város távolabbi részeiről és közeli településekről. Az elején az esperes asszony mondott egy szép köszöntőt, majd Bernd Lohse zarándoklelkész és az egész rendezvény megálmodója mondott köszönetet munkatársainak és a rengeteg önkéntesnek, aki mindezt lehetővé tette. Ez után a fent már idézett Pierre Stutz tartott egy egyszerre emelkedett és humoros előadást a zarándoklás teológiájáról, amiért már önmagában is megérte volna odautazni. Ekkor jött el az a pont, amikor tudatosodott bennem, hogy – bár nem számítottam rá – ez az út számomra messze több lett, mint kapcsolatépítési lehetőség a Pannon Pilgrim számára. Úgy tűnt, én is zarándokká lettem, még ha nem is gyalog, hanem repülőgéppel és vonattal érkeztem a gyönyörű gótikus templomba. Végül egy ínycsiklandó fogadás következett vidám zenei kísérettel a „Szaxofonos kisasszonyok” jóvoltából.
Az estén volt még egy érdekes momentum: Bernd Lohse kicsit megmozgatta a jelen lévőket, amennyiben megkérte, hogy álljanak fel például azok, akik gyalog jöttek, azok, akik Norvégiából vagy Dániából érkeztek, azok akik már az első alkalommal is itt voltak 10 éve, akik álltak már a Santiago de Compostela-i székesegyház előtt a Praza do Obradoirón, a „Műhely téren” és így tovább. És „álljanak fel mindazok, akik Ausztrából vagy Magyarországról érkeztek”: egyedül álltam fel az egész hatalmas templomban (nem tudom, az osztrák sógorok hol voltak). Ettől kezdve mindenki tudta, hogy én vagyok az egzotikus vendég. Ezen kívül is számtalanszor elhangzott a nagy nyilvánosság előtt, hogy még Magyarországról is vannak résztvevők, ami kicsit zavarbaejtő volt, de alapjában véve kellemes – és hasznos.
Az elmúlt hónapokban sokakkal leveleztünk Európának erről a részéről: németekkel, norvégokkal. Őszinte meglepetésként ért, hogy a templomban mindenki jelen volt, akinek csak írtunk, és ráadásul mind ismerték egymást. Létezik tehát egyfajta északi zarándokközösség, és ennek egy kicsit mi is tagjai lettünk.
A szombati zarándokvásár olyan volt, mint amilyenre számítottam: a templom megtelt kis asztalokkal, a hamburgi hívek és érdeklődők pedig egyiktől a másikig sétáltak, beszélgettek, elvettek egy-két kiadványt, közben akár egy süteményt is ehettek.
A kiállítók java része egyesület volt. Természetesen abszolút felülreprezentált volt a Szent Jakab út rengeteg Camino-egyesülettel, de képviseltette magát a Szent Márton út is (osztrák kollégákkal). Az utóbbi években rengeteg zarándokutat alakítottak ki Észak-Németországban, itthonról nézve különös módon erősen protestáns arculattal, illetve több helyütt megjelent a norvég Szent Olaf út, illetve egy új norvég zarándokút, a Sunnivaleia is. Volt még néhány szerző és könyvkiadó, egy-két utazási iroda és túrafelszerelés-bolt is.
Mindent egybevetve nagyon szép program volt, fő gyümölcse pedig, hogy „offline”, valós arcot öntött számos eddig csak digitálisan meglévő kapcsolat.